Egyik nap telefon Simone-tól (mint emlékszel az ügynökséget képviselő "kisember", aki óriási autóval jár. Vajon mit akarhat kompenzálni? :) - Ciao! Come stai? ... és még két "körmönfont" körkérdés a senkit sem érdeklő egészségi állapotunkról és a sehová sem vezető dolgainkról ... a lényeg a lényeg, hogy talált az ügynökség munkát és érkezik Betti, akit már Anconában bemutattam neked, és akivel együtt kellene elmennünk egy meghallgatásra Vicenzába.
Város 50 km-re Padovától. Tehát megismétlem neked: Vicenza! Nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek!!! Az utóbbi mellett döntöttem! :))
Örültünk Bettinek, nagyon. Végre egy értelmes, normális ember a sok maszlag között. (Milyen negatív vagyok, igaz? :)) A viszontlátás örömét semmi nem árnyékolhatta be, még az sem, hogy neki sem olyan fényes a helyzete, mint egy frissen fényezett réztányér. Beszélgettünk kifulladásig, vagyis addig, amíg meg nem érkezett Simone, hogy elvigyen minket Vicenzába.
Beszálltunk tehát hatalmas autójában, amit végre belülről is szemügyre vehettem. Meg kell mondjam neked, hogy tágasnak elég tágas, bőrülések, modern technika, GPS meg minden ... de azért nem voltam hanyatt esve tőle. Nem, ne hidd! Nem irigykedem! Nem irigylek senkitől semmit! Sem a tárgyait, sem az életét, sem a külsejét. Mindenkinek meg van a saját csontváza abban a bizonyos szekrényben .... az enyémet legalább ismerem már! :)
A meghallgatásról beszélni, szófecsérlés. Önéletrajzunkban benne áll több évtizedes szakmai múlt és mégis azt kérdezték, honnan tudom, hogy a gyomorba levezetett szonda a helyén van e, és hogyan határozom meg azt, hogy hány cm-ig kell azt bevezetni? Biztosan voltál már úgy, hogy olyan kérdéssel találtad szembe magad, amit nem értettél, hogy mit miért kérdeznek. Mintha azt kérdezték volna, hogy a tűbe melyik végén kell befűzni a cérnát. - Ember! Amelyiken a luk van!
Nem fecsérlek rá több szót és időt, sem az intézmény sem a meghallgatást végző személyek nem voltak szimpatikusak.
Vicenzából Padovába, Simone kegyeskedett vázolni az ügynökség elképzelését a Padovától 50 km-re lévő munkahely betöltéséről. Mely szerint azt szerették volna, ha Bettivel együtt beköltözünk egy albérletbe, ott élünk miközben ebben az intézményben dolgozunk. Mi ketten. Megkérdeztem Simone-t - És a családom? - Hát ők Padovában maradnak, mert hiszen a férjem, jelen pillanatban is ott dolgozik. - hangzott a válasz!
Gondoltam, na ezt már megint jól kifundálták! Valamelyik hibbantnak pattanhatott ki ez a szikra a fejéből, még mielőtt valaki egy berettával szétlőhette volna...
De nem szóltam semmit. Még! De tudod hogy van az, ha egy nő már nem beszél! Az már veszélyes!
Simone azt is elmondta, hogy Anconában miért is szűnt meg a munkaviszonyunk. Elmondta az igazat. Az intézmény nem volt hajlandó tovább dolgozni az ügynökséggel, mert az ügynökség pofátlanul sok pénzt kért, pofátlanul drágán dolgoztatott minket az intézmény kárára. Megjegyzem: a saját hasznára, természetesen! Mi nem kerestünk olyan piszok jól ott, hogy azt mondhatnám, hogy a mi hasznunkra is.
... No és akkor emlékszel még, hogy nekünk mit is mondtak? Nem ismétlem meg! Erre azt tudom, mondani, hogy okos módszert használnak - hitesd el, hogy semmit nem ér, hogy csak tőled függ, és így teljesen kiszolgáltatottá válik számodra... Ügyes! DE NEM ELÉGGÉ! :)
Egyet ugyanis elfelejtettek! Az emberi tényezőt! Nem mindenki egyforma! Ránk nem hatottak ezek az elmetrükkök! Önálló akarattal rendelkeztünk és rendelkezünk azóta is.
Ebben az esetben is azt gondolták, hogy mi ezt a verziót szempillarebbenés nélkül, földig hajolva, sűrű Grazie hullásban már aznap csomagolva, mint Colombus Amerikát, indulunk fölfedezni a számunkra új világot Bettivel! Miszerint a családunk, csak papíron létezik majd, mert ŐK azt akarják, és gondolják megtehetik, mert kegyeskedtek munkát adni, és persze mi, mint szegény munkanélküliek azonnal kapunk utána.
Nem szeretem a lóversenyeket, a fogadásokat. De itt most azt mondanám: Rossz lóra tettek!
Pár nap múlva felhívott Simone. Vicenza, Bettivel. Mondtam: NEM!
Hogy hogy nem? - Most komolyan Simone, te normális ember vagy! Gondoltad egy percig is, hogy elfogadom ezt az állást? 50 km Simone! 50km. A családom nélkül élni! Nem gondolod talán, hogy ez minden vágyam, és hogy ez normális lenne! Kell munka, de nem minden áron! És a családom nagy ár érte! Nagyon nagy!
S láss csodát! Simone elmondta, hogy amikor Rózi "vázolta" neki ezt az ötletet, akkor ő kinevette Rózit, hogy ennyire ne nézzenek minket ennyire hülyének! Hogyan is képzelheti azt, hogy én ezt elfogadom! (Itt már másodszor gondoltam arra, hogy Simone-ban, bármennyire is kicsi ember, de valahol csak elbújt benne az emberség.) Rózi azt mondta neki, hogy nincs más választásom ... nem lesz más választásom!
Ha ha .... mindig van választás, még ha az csak egy IGEN vagy egy NEM. Persze ebben nincs benne a választás következménye! Mert persze minden választásnak van következménye! Ennek is volt!
Felhívott Rózi! Hogyan is képzelem ezt, hogy visszautasítom a munkát! Hogy merem ezt megtenni! Munka nélkül nem lehet Olaszországban élni (ha ha), és hogy nélkülük, soha nem fogok munkát találni, ezt megígérheti!!! Hallunk még egymásról! ... majd lecsapta a telefont, mint a hóhér VIII. Henrik feleségének, Boleyn Annának a fejét! Egyszer és mindörökre!
Másnap felhívtak a munkahelyről, hogy menjek orvosi vizsgálatra, mert október 16-tól dolgozom az intézményben!
