16. Az élet dolgai

Igaz a mondás: Az igazság mindig az első áldozat!

Két hétig vártunk a válaszra…! Mondták, még nincs válasz, még nincs …. bla bla bla… pedig már tudták, hogy nem az ő ügynökségük (vagyis mi) kapta meg az állást! De könnyebb volt nekik így húzni az időt, mert másik munkát természetesen nem tudtak adni… elhitették… még várni kell a válaszra. Undorító.

Megint várakozás következett… a legrosszabb az volt, hogy nem tudtuk, meddig. … és mit akar kezdeni velünk az ügynökség!
A várakozás... az a legrosszabb. Állandóan azon rágódni, mi történik még. És hogyan? És várni, hogy megtörténjen...Itt kell leírnom neked, hogy pénzünk igencsak fogytán volt. A bolgár lányoknak már elfogyott, így minden héten személyenként kaptak 20 eurot. ... megalázó volt ... nagyon!

Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.

Néha semmi sincs rendjén, úgy hiszem. Cudar világ. Néha egyszerűen csak azt teszi az ember, amit tehet, és igyekszik kibírni.

Közben a bolgárok közül elküldtek pár embert ide-oda dolgozni, ahová minket, házastársak lévén, nem küldhettek. (Egyszemélyes állásra nem küldhettek 2 embert.) Volt olyan hely is ahonnan visszaküldték őket, nem megfelelő munka vagy nem megfelelő nyelvtudás miatt. De megtörtént az is, hogy az előzőleg odaküldött, számunkra ismeretlen magyar kolléganő, szökött meg a munkahelyről, és az ügynökségtől, egy nap munka után...

Az egyik ilyen helyet ajánlották fel egy nap Jánosnak, ami igaz, hogy csak egyetlen volt kettőnknek, de azt mondták, hogy egy hónap múlva lesz még egy hely ugyanott, így én akkor utána mehetek.

Így tehát szeretett férjem elment egyedül, hogy megküzdjön az előítéletekkel, az olasz munkakörülményekkel… és még ki tudja mivel… és nekem a szívem szakadt meg a pályaudvaron, mikor a vonat elrobogott vele a messzeségbe, Anconába.

Előző bejegyzés                                                 Következő bejegyzés