Mit is írhatnék neked a lengyel kolléganőnkről, aki októberben beköltözött hozzánk? Nem sokat. Túl a 45-ön, de a napi 2 doboz cigaretta miatt, kétszer annyinak nézett ki. Bár olaszul jobban értett és beszélt mint mi, még sem mert elmenni a városba, legalább annyira csak, hogy körülnézzen, hol is lakik. Padova gyönyörű, és hiába bíztattuk, láttuk el információkkal, még sem volt bátorsága barangolni. Egy alkalommal társaságunkat is felajánlottuk a sétához, de "nem merek" volt a válasz. Nem szeretnék lehúzni senkit, véleményemmel ... de talán mégis! Csak a hitelesség kedvéért!
A kolléganő kifejezetten kellemetlen személy volt. Minden helyzetben képes volt a frankót megmondani. Mindig mindent jobban tudott, és vakon hitt az ügynökség elképzeléseiben, ami talán akkor sem változott volna meg, ha egy nap az ügynökség egyik embere baltával kopogtat az ablakán.
Lengyelországból érkezett, miután az ügynökség felhívta, hogy tudnak munkát adni számára. Nem tűnt föl neki, hogy érkezése után az ígért meghallgatásra csak két hét múlva kísérte el Simone. Nem tűnt föl neki, hogy a meghallgatás után még két hétig a kutya sem szólt hozzá! Ez egy hónap! Munka és fizetés nélkül! Amikor felhívta az ügynökséget, természetesen azok hárítottak, mint Szent Olaf templomtornya Zeusz villámait. Ők még nem tudnak semmiről, az intézmény még nem értesítette őket stb... stb... vagy fel sem vették a telefont. Ekkor felhívta Simone-t! Aki ugyanezt darálta le neki, csak sokkal rövidebben!
Itt kell elmondanom neked, hogy férjem szerződése november 30.-ig szólt azon a helyen, ahol addig dolgozott. Ezt a lengyel hölgyet pedig azért küldték ide október közepén, hogy novembertől betöltsön Padovában egy állást, az interjú után. Azt már nem is mondom, hogy amikor Simone-t megkérdeztük, hogy mi lesz a lejárt szerződés után mit mondott! -"Ó, hát addigra lesz másik!"
Hát persze!
Még egyszer mondom! Padovában! Nem Vicenzában, nem az óperenciás tengeren túl, hanem Itt! ... és még egyszer mondom novembertől! Ha jól számolsz akkor már jócskán november közepénél tartunk, és ő még mindig velünk rostokol munka nélkül. Nem is tudom meddig maradt volna még, de egyik nap kért tőlünk egy szívességet. Megsajnáltam. Akkor, egyetlen egyszer, utoljára! Nincs több pénze arra, hogy itt várjon! Arra van még, hogy hazamenjen. Kérte, segítsünk neki megvenni a buszjegyet Lengyelországba, mert ő nem ért a számítógépekhez, a pályaudvarra pedig fél elmenni.
Buszjegyet! Nem repülőjegyet! Ami olcsóbb és rövidebb az út! Nem! Hát legyen! Ja igen, és hogy a férjem, ha megtenné, hogy kivinné majd őt az állomásra... na itt már nem tudtam sajnálni! Nem vagyok gonosz! De ha ennyire félek az Úr ege alatt, akkor hol nem? Egy hónapa alatt a mi életünket, a megélt tapasztalatainak "bölcsességével" próbálta irányítani, mondom a miénket próbálta, de a sajátjával nem boldogult! Hát ezért nem tudtam sajnálni! Elment! Hurrá!
Két nap múlva Simone felhívott minket! A lényeg az volt, hogy eszünk ágában se legyen berendezkedni hosszabb egyedüllétre, mert másnap reggel egy újabb lakótársat szállít a lakásba! Micsoda meglepetés! Hát ezt nem gondoltuk volna! :)
Egy bolgár lány, aki az első 10 percet sírással töltötte. Elkezdte a sírást miután megérkezett és látta, hogy hol kell laknia, és még nem fejezte be, még akkor sem, miután Simone nagylelkűen ránk bízta megnyugtatását a "lehetne rosszabb", abszolút megnyugtató szöveggel, és elment.
Mivel ezt a lányt nem ismertük ezért sajnáltuk szegényt! Sírva telefonált, nem tudom kiknek, sírva pakolt, és mikor ezeket mind befejezte, sírva ült az ágy szélén. Tíz perc! Elég volt! Bementem és megkínáltam egy kávéval! Itt kezdődött a barátságunk Kremena-val.
