Oldalak

1. Előszó

Szeretnék köszönetet mondani eme blog megihletőjének, egyik kedves magyar barátunknak, aki egy napon arra volt kíváncsi, milyen szél fújt minket Olaszországba. Természetesen, szerettem volna kérésének eleget tenni, ezért el kezdtem számára levelet írni. Ennek a levélnek viszont, sehogyan sem akaródzott vége lenni, mert a szavak hosszú sorokká, a sorok oldalakká dagadtak. … és még mindig csak az első hónap történéseinél tartottam beszámolómban. … és az ígéretem óta, már eltelt egy hét…!
Ekkor szenzációs férjem, tett egy javaslatot.

Hálás vagyok Istennek, hogy ezeket az emlékeket, nem burkolta még jótékony homályba, így téve lehetővé megosztását mindazokkal akik „fergetegesen kíváncsiak”!

Nos tehát: "Olasz" munka, Olaszország kicsit más szemmel ... ahogyan mi látjuk ... egy magyar család szemével. :))


2. A kezdetek

Szia, Te kis "fergetegesen" kíváncsi! ... Nos, hát a történetünk... amit megpróbálok rövidre fogni, de mindenképpen az elején kezdem... hááááát a legelején. :-) … na jó nem ígérhetem, hogy rövid lesz. (talán itt már sejthettem valamit )
Ott kezdem, ahonnan a dolog indult - mely szerint, tervünk az volt - angol nyelvterületen vállalunk munkát az egészségügyben, (hiszen ehhez értünk) történetesen Amerikában, ezért kb 2 és fél évig tanultunk angolul, erre készülve. Óriási álom volt! 

Azt, miért ez még sem sikerült, hosszú lenne ecsetelnem, azok mellett, hogy nyelvtudásunk egy kórházi munkához így sem volt elég, mivel szinte anyanyelvi szintet követeltek (bár ez megoldható lett volna ), hogy "kicsit" más az angol és amerikai "kórházi mentalitás" mint itt MO-on. :-), no ezzel is megbirkóztunk volna… de a cég, amelyikkel felvettük a kapcsolatot egyszerűen köddé vált, és hát így, már elég nehéznek bizonyult a dolog.

Miután eme vágyunkból 3 év után, csak lila köd maradt, egyik verőfényes tavaszi nap délutánján a férjek legnagyobbika :-) talált egy hirdetést a "NET-en", amelyben ápolókat kerestek olaszországi munkára. Természetesen ez most nagyon „vadul és durván” hangzik, de hidd el, akkor is nagyon "vadul és durván" hangzott :-) melynek megvalósításához nulla olasz nyelvtudással rendelkeztünk!

De tudod, ne rémítsen a szakadék álmaid és valóság közt. Ha a képzelet szárnyára vesz, meglesz a híd is hamar. 

… és tudod mi az érdekes? Nem gondolkodtunk el azon, hogy „képesek vagyunk e rá”! Érted?
… Ám az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy soha, ismétlem, soha nem akartunk Olaszországba jönni, nemhogy dolgozni, még nyaralni sem! Ha most pedig arra gondolok, hogy itt élünk, dolgozunk, és ha „azt” az oldalát vesszük, akkor "nyaralunk" is... hát akkor erre most nem tudom mit is mondjak... :-))
De elkanyarodtam kalandos utunk kezdetétől, mert itt még nem tudtuk mi minden vár ránk... és ha tudjuk, talán nem csináljuk. Mondom TALÁN NEM ... Néha jobb, ha az ember nem tudja a jövőt - nem "tenné" :-)) 

Elmentünk tehát a megbeszélésre, miután úgy gondoltuk, ha ez az út amit az Úr adott, ám legyen! A megbeszélés mindenféle csodálatos jövőbeli képet vetített elénk… mi minden lehetséges az életünkkel, családunkkal, anyagi helyzetünkkel ... csupa pozitív dolog. 

A Mo-i cég egy olasz munkaközvetítő ügynökséggel állt kapcsolatban, akik a kiutazásunk után fogadtak, és „szervezték az életünket”. ... A magyar cég a kiutazás dolgait az itteni tartózkodásunkat és az olasz fél mindenben való segítségét ígérték munkakezdésig (és tovább), amit olyan rózsaszínűre festettek, hogy a novemberi köd ahhoz képest világítótorony eltévedt hajósoknak.... Ingyenes lakhatás Nápolyban, nyelvtanfolyam amit az olasz fél szervez és fizet, költőpénz … munkakezdés után családi pótlék, határozatlan idejű munkaszerződés, 3x több fizetés mint Mo-on, jöhet a gyerek, itt lakhat, és tanulhat stb … Természetesen vállaltuk. (Azért, hogy tévedtek az olasz partner segítőkészségét illetően, és az igazság sokáig nem derült ki … azért nem hibáztatom őket…)


Előző bejegyzés                         Következő bejegyzés

3. Az olasz nyelv

Az olasz tanfolyamon, amit a magyar cég szervezett, kedves nyelvtanárnőnk, igazán mindent megtett, hogy a jól megalapozott angol nyelvtudásunk kimagasló sziporkáit legyalulja és megpróbálja olaszra váltani…! Valljuk be! Nem ment könnyen! Nagyon nem! Ám most figyelj! Négy hónap, olasz nyelvtanfolyam után elvégzett olasz interjún, megfelelőnek bizonyultunk. 

De ez is megér egy mesét! Interjú skype-on, egyenesen Nápolyból. Mindenkivel, külön, külön… ! Egy olasz hárpia a túloldalon, aki ordított, ha valamit nem értettél, mert az ostobának nem jutott el a tudatáig, hogy hallani hallom! Csak nem értem! Attól, hogy mindezt ordítva megismétli, attól még nem értjük egymást. 


Ha már itt tartunk, ennél az interjúnál, el kell mesélnem, mikor a jóképű férjem ült a monitor elé… és beszélgetnie kellett… ! Hol lakik … mit csinál szabadidejében…stb…? No kedves férjem elmondta, hogy egy városban lakunk, közel a hegyekhez, ahová gyakran el is megyünk. A gyakran olaszul spesso  ám ő helyette (nagy izgalmában) azt mondta sesso.    
Nyelvtanárnőnk a másik szobában ránk nézett – Tényleg azt mondta amit hallottam? Ja! (sesso=sex – na most lehet kombinálni :-))
Visszagondolva az akkor történtekre, nem értem, hogyan felelhettünk meg!! Ha a színtiszta igazságot akarom neked leírni, akkor egyetlen szóval tudnám összefoglalni, kik ahányan csak voltunk azon az interjún, mindannyian szerencsétlenkedtünk! –  Itt már szólnia kellett volna annak a bizonyos csengőnek a fejemben, de nem szólt! Megkaptuk tehát az esélyt arra, hogy kiutazzunk Nápolyba, úgynevezett IPASVI vizsgát tenni, ami nélkül Olaszországban ápolóként dolgozni nem lehet. Előtte még ígéretet kellett tennünk arra, hogy vállalunk egy olasz nyelvtanfolyamot olasz földön. Tehát jöttünk.

Itt kell megemlítsem, hogy a Mo-i ügynökség, minden szükséges dokumentumot megszerzett és végzettségeinket igazoló bizonyítványokat is lefordíttatta olaszra, az itteni munkavégzéshez. Részükről a kiutaztatás, és a számunkra szükséges dokumentumok megszerzésének folyamata és ideje is korrekt volt!

Nem itt, és nem akkor kezdődött a „valami nem stimmel a dolgokkal” kezdetű mondat megfogalmazódni a fejünkben… akkor kezdődött, mikor kitettük lábunkat Nápoly repülőterén a Budapest – Nápoly WizzAir járatának fedélzetéről.

Előző bejegyzés                                  Következő bejegyzés

4. Első nap Olaszországban

Emlékszem… szép őszi nap reggelén történt … Enyhe szellő fújdogált, derűsen sütött a nap …De hagyjuk is a szentimentalizmust…  Leszállt a gép, és mi mit sem sejtve, azt gondolván elég olasz nyelvtudással rendelkezünk, valamint kellő bátorsággal ahhoz, hogy  itt kezdjünk valamit, valami mást az életünkkel… letettük lábunkat Olaszország földjére. 
Megittuk életünk első olasz kávéját, amit mikor megláttam azt mondtam – Ez kávé? Ez nem kávé! Átvertek Apa. – Apró csészécske alján lötyögött kevéske sűrű, fekete, ámde igen keserű „valamiféle” folyadék. … de hajnalig nem aludtunk tőle…
 
Az olasz ügynökség egyik munkatársa érkezett értünk a repülőtérre … egy nő. Egy OLASZ nő! Tökéletes smink, legújabb divat, hatalmas napszemüveg … hadarva, nápolyi dialektussal beszélve… alig értettünk valamit … Elvitt minket az autóján, Nápoly „túlfelére” az ügynökség irodájába… igen, jól gondolod: a bőröndökkel együtt. Csúcsforgalom volt!

Tudom, ezzel nem mondtam neked semmit, de bárhogy is ecsetelném, azt át kell élni, különben nem lehet megérteni! Hacsak voltál már Nápolyban és láttad!
Érthetetlen számomra még most is, az a vakmerőség, vagy inkább őrültség, amivel az úton akár autóval akár motorral, vagy akár gyalogosan közlekednek! Ott kezdtem el szívrohamot kapni, amikor olasz „barátnőnk” (Rosella – továbbiakban Rózi) vezetési stílusát megláttam, ott pedig kaptam is egyet, amikor láttam, hogy mindenki így vezet! A távolságok cm-ek, mindenki dudál, a piros lámpa csak jó tanács, azt, hogy hány sávos az út és melyik sáv hová vezet azt csak az „ördög tudja” honnan tudják, a KRESZ-t jobb ha a hátad mögé dobod, és nem hagyod, hogy elguruljon a reggeli nyugtatód, amit felírt a doki.


Mert ha addig nem is, de azután biztosan elvisz a mentő, mikor meglátod, hogy a dugóban a másik sávban álló autó és te közéd beállt motoros, felteszi lábát az autód kerekére – mintegy megtámaszkodva, majd onnan elrugaszkodva indul útjára, bevágva eléd, átszáguldva a másik sávba, félig elsodorva a visszapillantó tükröt.
Mármint ha… és még egyszer mondom, HA odajut érted a mentő…

Az irodában. 
Ott egész délelőtt azt vártunk, hogy végre történjen valami, de azon túl, hogy egy szobában ültünk másik két emberkével együtt – az egyikükről kiderült, hogy ő is magyar, a „szentem” -  nem történt semmi… majd újdonsült „kedves” olasz ismerősünk (Rózi) közölte, hogy menjünk – az általunk még ismeretlen címen lévő – lakásunkba, ahol majd lakni fogunk, kalauzunk a fent említett magyar leányzó lesz. Itt szólalt meg a fejünkben először a riasztócsengő..! … mert ne kérdezd  meg, hogy miért is kellett egész délelőtt egy irodai szobában ülnünk, ahol az égvilágon semmi nem történt…!


Az irodától kb. 2 km a lakás… gyalog, macskaköveken húzva a bőröndöket, a szemétben és a mocsokban (Ez az igazság! Nem tudsz nekem olyan dolgot mondani ami nem volt a földön!!!!) Az utcák zsúfolásig telve emberek hadával...

Magyar kísérőnk is azzal a magyar ügynökséggel volt kapcsolatban mint mi … Már 2 hónapja volt Nápolyban, munka nélkül … csupa rossz tapasztalattal a háta mögött, és aki egész 40 perces gyalog megtett utunkon a helyzetünk reménytelenségét ecsetelte, és tudásának minden „bölcsességével” biztatott minket a totális és egyre reménytelenebb kétségbeesésre.

Természetesen fel voltunk készülve arra, hogy át kell majd kelnünk bizonyos akadályokon, mielőtt az álmaink megvalósulnának… így, ez a lelki terrornak szánt … „megmondom a frankót, mert én már régóta tűröm” c. megfélemlítési forma, nem érte el célját. 

Valamint eme kellemesnek nem mondható, ámde annál hosszabbnak tűnő kényszergyaloglás közben, magyar honfitársunk elbeszéléséből több más (számunkra fontosabb) dolog is kiderült… Együtt fogunk lakni vele, ugyanabban a lakásban, csak mi egy másik szobában. A lakásban nincs mosógép, és nem működik a hűtő, nincsenek evőeszközök, és edények, nincs elég ágynemű, takaró, hiányoznak a párnák … ja, és hogy van egy másik lakótársunk is, aki készül elmenni a napokban dolgozni, de még nem tudja mikor…még nincs időpont, és szerződés. … és hogy mi, egy kétszobás lakás melyik szobájában fogunk lakni, ha már ott laknak ketten…??... nos a jó ég tudta!... és az hogy a lakás és minden „gratis”, az csak lila folt egy fekete tehénen …

A fizetésünkből, ha majd dolgozunk – egyszer – levonják a költségeket. Mindent, mit ránk költenek, míg Nápolyban vagyunk. (lakbér, IPASVI vizsgadíj, nyelvtanfolyam ára … stb…  Csakhogy nekünk az olasz ügynökséggel nem volt szerződésünk, így azt sem tudtuk, hogy mennyi az annyi… és ez itt, mint később kiderült, csak a jéghegy csúcsa volt.
Itt újra megszólalt a csengő.

A bolgár lány, aki addig ott lakott a másik szobában, mikor meglátott minket, összepakolt, és elköltözött a barátnőjéhez. :-) Közölte, neki elég volt ennyi! Ő sem kapott munkát az ügynökségtől, akkor már egy hónapja.
Így lett nekünk egy szobánk, kényelmes franciaággyal, utcára néző ablakkal … közvetlenül alattunk, templomi haranggal.
Ugye nem kell mondanom mi történt minden reggel 8:30-kor!
 
Előző bejegyzés                                Következő bejegyzés

5. Az ügynökség

Nézzük most az ügynökséget! Ha csak rájuk gondolok, már nyitva a bicska a zsebemben és gondolatban az irodában hadonászom egy AK-47 –es gépfegyverrel, magyarul ordibálva, hogy mindenki köpje ki a cigit, tegye le a kávét és a körömreszelőt … és emeljék fel a nyamvadt hátsójukat, had’ mutassam meg a pokol kapuját!
Minden nap az irodában ültünk! Reggel 10:30-tól délután 6-ig, vagy tovább! Hogy mit csináltunk? SEMMIT! Vártunk! Ne, ne kérdezd mire… mire? Mire’ háromezerig számoltunk sem történt semmi. Persze mindig mondták, azért menjünk be, mert tanfolyam lesz, vagy mert vannak állásajánlataik, vagy egyszerűen minden indok nélkül, de mindenképpen menjünk. Néha-néha érkezett egy olasz asszonyság olasz órát tartani, aki ápolónő volt egy kórházban. Mi mindent is érthetett a nyelvtanhoz a nápolyi dialektusával …

 Mikor úgy gondolták, hogy legyenek változatos a napjaink, délelőtt az irodában, délutánonként pedig minden nap elküldtek minket Pomiglianoba (Nápoly külvárosa), ahol mondták, majd „felkészítenek” minket a vizsgára. Ez önmagában nem volt baj. De! A vonatjegy nem volt ingyen, az étel nem volt ingyen és halljatok csudát, a buszjegyért is fizetni kellett! Két hétig minden nap…!!! … munkánk pedig nem volt, hogy mindezt finanszírozni tudtuk volna… senkinek nem volt!

A két hölgy, aki a nyelvórákat tartotta, nagyon kedves és segítőkész volt, bár egyikük sem volt tanár. Sőt! Továbbmegyek... az egyikük oly művelt és választékos szókinccsel beszélt, az olasz nyelvnek oly magas szintű nyelvtanát használta, amelyet mi képtelenek voltunk az elő két hétben megérteni... ők viszont halovány elképzeléssel sem rendelkeztek ahhoz, hogy hogyan is magyarázzák el eme nyelvtani fordulatokat. Itt kell megemlítenem rettentő hatalmas intelligenciánkat, :))) amikor két hét múlva nekünk volt halovány elképzelésünk arról, hogyan is próbálnak beszélni.... :)))
 Mint már írtam ez a vizsga kötelező, nem lehet nélküle dolgozni! Persze, azt azért nem mondanám, hogy ez egy OLASZ TANFOLYAM volt! Ilyet én is tudok, bármikor, bárhol, bárkinek ... magyarul!
Előző bejegyzés                         Következő bejegyzés

6. Sziporkák I.

Egy nap, kedves, boldogtalan barátnénk munkát kapott, és elutazott (neki már volt vizsgája) Egyébiránt köszönjük neki, hogy kezdetben segített nekünk eligazodni Nápoly rejtelmeiben .... pl: piac - mit érdemes venni, mennyiért, hol kell alkudni, hol találjuk a dolgokat, honna, hová, miért ...stb ... nagy segítséget kaptunk tőle az alapvető dolgokhoz ... az első két nap :)) ... mert ha félretette a pesszimizmusát, egész klasz csajszi volt.
Nos, elment, mi pedig ottmaradtunk a lakásban kettesben. :))
 
Az ügynökségnek volt egy másik lakása is ugyanabban a lépcsőházban az 5. emeleten, (akkor éppen lakók nélkül) aminek a kulcsát, jobb sorsra érdemes kolléganőnk őrizte, mikor elment „ránk hagyta” azt. Ez azért érdekes, és lényeges, mert ez az 5. emeleti lakás, egy nap meghatározó tényezővé vált nápolyi tartózkodásunk alatt.


Történetesen azon a szombati napon, amikor a férjem a hősugárzót szerette volna üzembe helyezni. (Ezekben a lakásokban nincs fűtés, hősugárzót használnak. )

Mint már említettem, ez volt a terve … elővette a szerkezetet és éppen csatlakoztatni próbálta a konnektorba, amikor szóltam neki… apa, szerintem ne csináld, mert nincs sem hűtőnk, sem mosógépünk, a végén még áramunk sem lesz… abban a pillanatban lett teljes sötétség.

Gondold el a szitut! Csak álltunk a sötétben és röhögtünk … akkor még! Utána már kevésbé, mikor kiderült, hogy a biztosítékot nem lehet csak „úgy” visszakapcsolni! Elmentünk a házmesterhez (akiről később kiderült, hogy az ügynökségben dolgozik) és kértük, javítsa meg ő, mert mi szerszámok nélkül, semmit nem tudtunk tenni! Azt mondta – egyébként Salvatore a neve, de ha így folytatja soha nem jut fel az égbe, nem hogy másokat elvigyen oda – szóval azt mondta, hogy hétvégén senki nem dolgozik, nem tud szerelőt hívni, meg kell várnunk a hétfőt!

Mit volt mit tenni… felmentünk az 5. emeleti lakásba, mert ott volt világítás… és nekünk tanulnunk kellett a vizsgára! (ott volt ágynemű, takarók, hűtő és láss csodát, még mosógép is) Ott töltöttük az éjszakát is, de komolyan mondom, az eszkimó kunyhó egy trópusi meleggel bíró üvegház ahhoz a lakáshoz képest! Azt hiszem úgy, mint ott, még soha nem fáztunk!! Másnap reggel visszamentünk az első emeletre, mert úgy gondoltuk, inkább a sötétség mint a hideg...  és eldöntöttük, hogy bármi történjen is, nem megyünk lakni az 5. emeletre, akkor sem ha ott a hűtő és a mosógép is...

Eljött a hétfő! Mit gondolsz ki jött megjavítani a biztosítékot?! Hát ő, Salvatore! Öt egész perc volt!!! Ugye egyet értesz velem, hogy ezt a hétvégén is megtehette volna!! Így került ez az ember is a feketelistámra, az ügynökség mellé! :))

Előző bejegyzés                      Következő bejegyzés

7. Nápoly

Nápoly, Olaszországban, egy másik "világ". Ha „igazi” olasz pizzát szeretnél enni, és az olasz divat szerint öltöznél, utazz Nápolyba... Ha valódi olasz piacot akarsz látni, utazz Nápolyba! Ha a közlekedéstől kapnál szívbajt - „igazi” káoszt akarsz látni, és van megfelelő életbiztosításod, utazz Nápolyba. Ha fekete homokos tengerpartot és a Vezúvot akarod látni, utazz Nápolyba. …

Számomra felejthetetlenek a mindig nyüzsgő piacok, az utcán portékáikat áruló afrikaiak ... a boltok kirakatai ... az örökös dudaszó - ami hogy hogy nem, mindig a mi ablakunk alatt szólt. Felejthetetlen a városi közlekedési káosz, az utcára lógó, száradni kiakasztott ruhák ... a szomszédos házban történt rendőrségi razzia... záróra után a fémredőnyök, és a vastag lakatok az üzletek bejáratánál, a csodálatos házhomlokzatok, a piszok és a szemét az utcákon... az eső után eldobált esernyők a város terein.

Egy idő után már nem csodálkoztunk azon, hogy minden utcában minden ötödik épület templom. Kicsi, nagy, közepes, cirádás, furcsa, romos, felújított, gazdag, szegény .... vagy akárcsak egy picinyke kápolna aminek hatalmas harangja van, egy ilyen történetesen az ablakunk alatt.... aminek a szűnni nem akaró dudaszóval kísért hangját a 2. hónap után már nagyon nehezen toleráltam.... ha még egy dudálás, ha még egy harangszó... akkor, akkor.... de csak nem történt semmi változás.... így csordogált tovább az élet haragom ellenére is... és biztos vagyok benne, hogy a jelen pillanatban is így történik. :))

A mindig forgalmas utcákat szegélyező boltok hadának érdekessége, hogy külön létezett a női és férfi ruházati bolt. Együtt nem! A cipőboltban vehettél táskákat, sálakat. De a ruházati boltban nem vehettél cipőt. A húsboltban CSAK húst vehettél, mást nem. Ezt sokszor "demonstrálta" az üzlet kirakata, ahová szívbaj nélkül kirakták a megnyúzott nyulat, fejjel lefelé felakasztva.

"Gyengéim" a sajtboltok voltak! Gondolj csak bele! Egy bolt - tele sajttal! Ó! :))

Természetesen nagyokat sétáltunk, megnéztük a várost, a csodálatos Mergellina – öblöt … sok sok képet készítettünk.



Egy nap elmentünk Sorrento-ba is, ahol oly hideg volt és fújt a szél, hogy nem igazán éreztük jól magunkat, és ezt a táj és a város szépsége sem tudta feledtetni.




Klasz volt így, csak mi ketten és senki más! Reggelente egy közeli kávézóban reggeliztünk – kávé és cornetto. Nagyon megszerettem az olasz kávét, és ott, az valami fergetegesen jó volt. 

Kibírtuk a szervezett semmittevést, túléltük a nyelvtanfolyamok árnyékát sem érintő foglalkozásokat … ketten voltunk „együtt”, egymás kezét fogtuk … és így senki, és semmi nem ingathatta meg hitünket, és kitartásunkat… Egyetlen dolog vetett csak árnyékot – gyermekeink hiánya.
Előző bejegyzés                         Következő bejegyzés

8. A hit

Tudod, elhiszem, hogy nem könnyű ezt azoknak végigcsinálni, akiknek családjuk máshol van, és egyedül kell szembenézniük minden útjukba kerülő nehézséggel, egyedül kellene átugrania azokat az akadályokat, amelyekkel nekünk is meg kellett birkóznunk, de EGYÜTT! Legfőképpen a nyelvi akadályról beszélek, valamint, hogy ebből következően teljesen ki vagy szolgáltatva egy idegen ország idegen nyelvén vartyogó, totál idegen, és gátlástalan embereknek. Sokszor gondoltam arra, hogy ha magyarul értenének, „beolvasnék” nekik, mert az, hogy nem beszéljük az ő nyelvüket, még nem jelenti azt is hogy totál idióták vagyunk! 

Örülök, hogy nekünk nem „egyedül” kellett, fogalmazzunk úgy, nem egymás nélkül kellett szembenéznünk félelmeinkkel …és még így is nehéz volt.  Másoknak azt hiszem még nehezebb! Ilyenkor segítene számukra is a Hit! HA hinnének! Mi a különbség?

Ha nincs hited, lehet megpróbálod, de nem sikerül átugrani az akadályokat … vagy megküzdesz velük és lehet, hogy nagy veszteségek árán, de átugrod azokat …
Ha hited van ledöntöd azokat! Ha az Úrban hiszel, Ő ledönti őket …
neked egyszerűen csak ki kell térned a zuhanó romok elől! ...
Nem gondolkodtunk azon, hogy képesek vagyunk e végigcsinálni, végigmenni ezen az úton... nem, nem gondolkodtunk ... csak megtettük a következő lépéseket az ismeretlen felé ... arra, amerre az Úr mutatta az utat.


Elmesélek neked egy történetet... réges - rég történt! Mikor éveinket megszámolni nem tartott oly sokáig mint most... :)) Megismerkedtünk egy amerikai családdal. Az ismeretség fantasztikus barátsággá duzzadt ... A férj baptista lelkész, csodálatos feleséggel, és 3 gyermekkel.


Lori, a feleség, fantasztikus nő ... úgy tudta megmagyarázni az "élet dolgait", mint senki addig, és azután sem. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, és nincs nap, hogy meg ne köszönjem Istennek, hogy megismerhettem Őt/Őket.

Nos Ő mesélt nekem sok mindent a hitről ... engedd meg, hogy egyet elmondjak neked (amit már számos embernek elmondtam).

A hit hasonlatos ahhoz, amikor eltévedsz egy sűrű, sötét erdőben, és "csak" egy lámpás van a kezedben. Egy lámpás, amelynek annyi fénye van csak, hogy lásd a következő lépésed ... sem az utat nem látod, sem azt, hogy hová vezetnek a megtett lépések ... Hited kell, hogy legyen ahhoz, hogy teljesen az Úrra bízd magad! Arra  a "lámpásra"! Arra a lámpásra, amely a bizonytalanságban, de hitben megtett lépéseid vezeti! 
 ......

"Az éjszaka is csak a nap része. Így, ha a napfény oltalmat ad, oltalmat adhat a sötétség is. (...) Bízni kell benne. És ezt a bizalmat hívják Hitnek. Soha senki nem értheti meg a Hitet.
A Hit megmagyarázhatatlan merülés a sötét éjszakába. Ahogy a csodáknak sincs magyarázatuk, csak megtörténnek azok számára, akik hittek a csodákban..."
.....
Hálát adok Istennek azért is, hogy nem kellett éreznem azt a magányt, amit érez az ember, ha a társa, akit szeret, nincs vele.

Velem volt. :))
Előző bejegyzés                               Következő bejegyzés