Nézzünk vissza az időben egy kicsit, pontosan egyetlen hónapot. 2010. szeptember. Elmeséltem neked, hogy a fiunk a 8. osztály befejezése után - végre - végleg velünk maradt Padovában. Szükséges volt tehát egy iskolát keresnünk, ahol tanulhat tovább. Mivel 14 éves elmúlt ezért vagy gimnázium, vagy szaközépiskola jöhetett szóba. De melyik?
Amikor nem tudsz valamit, nem biztos, hogy azért mert buta vagy! Lehet azért is, mert nem ismered a lehetőségeidet! Persze rengeteg alkalommal voltunk ebben a helyzetben, amikor nem ismertük a lehetőségeinket, és még azt sem tudtuk, hogy kitől kérdezzük meg, hiszen teljesen EGYEDÜL voltunk ebben az országban. Segítség, barátok, ismerősök nélkül. Csak egymásra számíthattunk, MINDEN esetben és minden helyzetben... gondolhatnád! De nem! Volt, és van még valaki, aki láthatlan kézzel dönti le előttünk az akadályokat ...
Néha úgy érzem, mintha a "csoda" mindíg egy lépéssel előttünk járna. Mindíg megelőz minket, de csak éppen annyival, mikor mi "odaérünk" már a szituáció szinte kész is! Mint a reklámban tudod, amikor a lány könyvet olvasva megy az utcán, semmire sem figyelve, és egy fiú minden akadályt elhárít az útjából úgy, hogy a lány észre sem veszi.
Ha visszapörgetem az eseményeket sorolhatnám kezdve a magyar ügynökségtől akik varázslatos módon, elképesztően gyorsan kapták meg a szükséges irataink fordítását. A nápolyi ügynökség aki elfelejtett velünk szerződést kötni, így szabadon hagyhattuk őket a francba... Simone, aki olasz létére konyít valamennyit az emberséghez, és segítsége megfizethetetlennek bizonyult .... Az anconai intézmény Caposala-ja, aki szinte minden helyzetben megvédett, segített és munkát szerzett nekem. A padovai Casa di riposo cordinatore-ja, aki segített munkahelyet találni nekem Padovában. ... Tehát visszatekintve sorolhatnám még, de ezeket a csodákat a következő bejegyzéseimben elolvasahatod majd, kedves barátom. :)
... És hogy ebben a helyzetben kit sodort "utunkba" ez a csodás láthatatlan kéz? Azt a szerb hölgyet akivel együtt kellett laknunk egy hónapig. Tánja fiai ugyanis már elkezdték itt az iskolát, így egyszerű módon megadta az iskola címét, nekünk csak fel kellett keresni! Ha másra nem lesz jó, legalább információszerzésre biztosan!
Hát ennyi! Már kész a szitu, mire mi észbe kapunk!
Elmentünk tehát ebbe a suliba, ám ebben az iskolában közölték, hogy ez egy általános iskola, és mivel gyermekünk már elmúlt 14 éves ezért ez nem megfelelő számára. Elküldtek tehát minket a város túloldalára, egy másik iskolába, mondván, hogy az biztosan megfelelő lesz, ott biztosan tudnak segíteni ... és ahol kiderült, hogy az szintén egy általános iskola. Tehát az információ szerzés első opusa kipipálva.
Néha úgy érzem, mintha a "csoda" mindíg egy lépéssel előttünk járna. Mindíg megelőz minket, de csak éppen annyival, mikor mi "odaérünk" már a szituáció szinte kész is! Mint a reklámban tudod, amikor a lány könyvet olvasva megy az utcán, semmire sem figyelve, és egy fiú minden akadályt elhárít az útjából úgy, hogy a lány észre sem veszi.
Ha visszapörgetem az eseményeket sorolhatnám kezdve a magyar ügynökségtől akik varázslatos módon, elképesztően gyorsan kapták meg a szükséges irataink fordítását. A nápolyi ügynökség aki elfelejtett velünk szerződést kötni, így szabadon hagyhattuk őket a francba... Simone, aki olasz létére konyít valamennyit az emberséghez, és segítsége megfizethetetlennek bizonyult .... Az anconai intézmény Caposala-ja, aki szinte minden helyzetben megvédett, segített és munkát szerzett nekem. A padovai Casa di riposo cordinatore-ja, aki segített munkahelyet találni nekem Padovában. ... Tehát visszatekintve sorolhatnám még, de ezeket a csodákat a következő bejegyzéseimben elolvasahatod majd, kedves barátom. :)
... És hogy ebben a helyzetben kit sodort "utunkba" ez a csodás láthatatlan kéz? Azt a szerb hölgyet akivel együtt kellett laknunk egy hónapig. Tánja fiai ugyanis már elkezdték itt az iskolát, így egyszerű módon megadta az iskola címét, nekünk csak fel kellett keresni! Ha másra nem lesz jó, legalább információszerzésre biztosan!
Hát ennyi! Már kész a szitu, mire mi észbe kapunk!
Elmentünk tehát ebbe a suliba, ám ebben az iskolában közölték, hogy ez egy általános iskola, és mivel gyermekünk már elmúlt 14 éves ezért ez nem megfelelő számára. Elküldtek tehát minket a város túloldalára, egy másik iskolába, mondván, hogy az biztosan megfelelő lesz, ott biztosan tudnak segíteni ... és ahol kiderült, hogy az szintén egy általános iskola. Tehát az információ szerzés első opusa kipipálva.
Nem akartuk elhinni, hogy a pedagógusok nem tudják a saját városukban, hogy melyik iskolának milyen profilja van. Csak néztünk, mint eltévedt hajós naplemente után a sötétséget. Szó szerint a "sötétséget", bár akkor ezt még nem tudtuk, hogy szó szerint kellene értenünk.
Ám itt, ebben az iskolában történt valami. Talán egy külföldi tanár lehetett :)), aki tájékoztatott minket, arról hogy a városházán, létezik egy iroda olasz és külföldi diákoknak, akik már nem általános iskolát keresnek. Hurrááá!
Az irodában valóban segítőkész hölgy fogadott minket. Több iskolát is ajánlott, csak azt kellett eldönteni, mit is szeretne tanulni a fiunk. Informatikát választott. Az ügyintéző ezek után felhívta a lakhelyünkhöz legközelebb lévő egyik iskola igazgatóját és megbeszélt vele egy találkozót. Persze azt sejtheted, bár nem mondtam még, mint tényt, hogy gyermekünk egyetlen szót, annyit sem beszélt olaszul. De láss csodát, ez a tény az iskola szempontjából nem bizonyult problémának. Azt, hogy hogyan gondolják mindezt, arról annyi fogalmunk volt csak, mint akváriumi zöldcsíkos guppinak a metafizikáról.
Kaptunk tehát egy időpontot megismerkedni a tanárokkal és az iskolával. ... és most kagylózz ide. Az igazgatónő megkért egy magyar ismerősét a nyelvi nehézségek áthidalására - aki már ott várt minket az iskolában a találkozón. Persze Ádám nagyon örült neki. Először. Azután már nem annyira. Ugyanis a tanárok szerették volna tudni, hogy a fiunk milyen szinten áll a különböző tantárgyakből, így kisebbfajta vizsgáztatást készítettek számára, és honfitársunk ebben segített az iskolának, és természetesen Ádámnak. Matematika, fizika, kémia, angol. Az igazgatónő egyben az angol tanár is volt, s mivel fiunk tud valamennyit angolul, így ők tudtak beszélni egymással.
De nem untatlak a részletekkel. A lényeg. Ádám vizsgái nagyon jól sikerültek. Az iskola nem tandijmentes és felvételi vizsga nélkül is felveszik a diákokat. Viszont, mint később kiderült, szemrebbenés nélkül megbuktatják őket!
Tehát elkezdte ezt az iskolát gyermekünk nulla nyelvtudással. Nehezen, döcögősen, de szívósan és olyan akarattal, amire én talán soha nem lettem volna képes. Gondold csak el! Minden tantárgyat előről kezdeni, egy teljesen idegen nyelven. Minden szót és kifejezért lefordítani, megérteni, értelmezni. Sokkal nagyobb munka volt, mint az osztálytársainak a saját nyelvükön. Emberfeletti munka volt. Heteken keresztül, éjfélig ültünk vele a könyvei fölött, hol én, hol a férjem, hogy segítsünk valahogy megérteni az olvasottakat, és ami sokszor még nekünk is fejtörést okozott.
Nemcsak a tanulásban kellett megállnia a helyét. Az osztálytársakkal való kapcsolatban, a tanárokkal való kapcsolatban - hiszen kommunikálni csak kellett valahogy. Voltak napok mikor kesergett, és letört volt, bár nem nagyon mutatta. Nem volt könnyű neki, nagyon nem. Mi tudtuk ezt, de nem tudtunk semmit tenni, csak bátorítani és segíteni, ahogyan tudtunk. Többször mesélte, hogy az osztálytársai segítenek - legfőképpen a padtársa - megérteni a dolgokat, és elmondták, vagy elmagyarázták neki angolul (már aki tudott). Nagyon nehéz volt mindent megérteni, ami az iskolában történik, átadni a szülőknek szóló üzeneteket, és egyáltalán érteni a gyakorlati órákat, érteni mikor mit kell csinálni, hová kell menni és miért... stb. A mai napig nem tudom, hogyan csinálta. Nagyon büszke vagyok rá! Igazán NAGYON büszke. Fantasztikus teljesítmény volt másfél éven keresztül.
Hogy miért csak másfél évig? Ádám 8 éves kora óta teniszezik, az utolsó egy év kivételével, amit nélkülünk töltött Magyarországon. Mikor hozzánk költözött ide Olaszországba, a féjemmel több alkalommal játszottak együtt, de hogy edzésekre is menjen, egy profi edzőhöz, arra nem volt lehetőségünk. Hogy pontosabban fogalmazzak, egyetlen fizetésből nem nagyon volt "lehetőség" még egy tenisziskolát is fizetni. Ez a következő évtől, viszont megváltozott.... és sok minden más is. Az olasz iskola a múltté lett, de a nyelvtudása a tapasztalatai és a barátai megmaradtak.
De ez már egy másik bejegyzés lesz, kedves barátom!
