Oldalak

13. A vizsga


Közeledett a vizsga napja. Kissé idegesen vettük tudomásul azt a tényt, amit az utolsó percben közöltek csak velünk, hogy a vizsga nem Nápolyban lesz, hanem Benevento-ban, Nápolytól kb. 80 km.

Nem tudtuk, hogy ez most jó, vagy rossz…. felkerekedtünk tehát … mint amikor az okos lány ment a király elébe… fogadtuk … bármi is lesz meglesz! Az öt bolgár lány külön autóban, mi pedig Rosival …  nem térek ki arra, hogy melyik volt a megrázóbb élmény… a vizsga vagy Rosi vezetési stílusa…

Benevento-ban, leültettek minket egy szép, nagy, kerek asztal köré…. 5 bolgár… 4 magyar…. majd közölték, hogy a magyarok közül Zoli, Andi, a bolgárok közül pedig egy Silvia nevű hölgy nem vizsgázhat… hideg zuhany 1! A magyarok felháborodtak, a bolgár lány sírt! … de ez mit sem változtatott az előbbi tényeken…. csak 6 ember vizsgázhat egy nap!  … elképesztő az a felelőtlenség, amivel mégis odavitt mindenkit az ügynökség…. szerintem azt gondolták, hogy inkább ott tudjuk ezt meg, mint ők mondják el…. az vérciki lenne … de így is vérciki volt – nekünk!

A vizsga! A kezdeteknél megkaptuk az olasz ápolási kódexet, amiből majd a vizsga lesz - mondták. Kiderült –  rosszul tudták! De nekünk éjjel – nappal ezt kellett tanulnunk! Még így sem tudta senki, hogy mire számítson a vizsgán, így ebből a terjedelmes szabályzatból, mindenki bőven készült…. nem, nem puskákkal… ágyúkkal. Az ügynökségen azt mondták, hogy a vizsga laza lesz, és hogy magunkra hagynak minket a teremben! Hát tévedtek! Hideg zuhany 2!

Két "felügyelő" körözött a teremben folyamatosan a 60 perc alatt, mint áldozataikat váró keselyűk… és a hasonlóság is kísérteties volt ... ám előtte közölték: Egyetlen kérdés van csupán… és ne próbáljunk meg a codex-ből írni! Saját szavaink, és véleményeink kellenek! Mindenki elsápadt! Az első rémület után, vakarni kezdték a papírt …. de én még percekig az egyetlen kérdést tartalmazó, de amúgy teljesen üres papírt néztem. … és mivel más nem nagyon jutott eszembe, természetesen a codex-ből kezdtem el írni, amit megtanultam a témával kapcsolatban.

Majd 10 perc után megszólalt egy hang a hátam mögött, az arcom elé hajolva és a papírlapot böködve, amire addig írtam, dohányszagú, reszelős kányahangon, hogy ez nem jó így, mert nem a codex-re kíváncsiak! Ne azt írjam! … ok, de akkor mi a fenét… és már eltelt 30 perc a 60-ból. … újra peregtek a percek … majd hirtelen világosság gyúlt … hát ennyi lenne, ennyire egyszerű… és igen. Isten tudja, hogy az alatt a 20 perc alatt, hogyan lett mégis az én irományom a legmagasabb pontszámot elért!

Ha már minden józan ésszel felépített elképzelés kudarcot vallott, akkor egy őrült terv is sikerrel járhat.

Ezután a kimagasló színvonalú 60 perc után… elküldtek minket, hogy együnk, vagy igyunk valamit a közeli bárban, amíg ők megnézik a dolgozatokat… akinek nagyon rossz lett, annak nincs szóbeli vizsga utána…

 Megfagyott bennünk a vér! Talán a megivott forró kávé keringtette meg újra. :)) … majd mindenki bevette a „nem érdekel” tablettáját, és így mentünk vissza a terembe. Amint beértünk a két nő közül a reszelős hangú idősebb hölgy, rögtön meg is kérdezte, ki az a Mónika…! Te jó ég! Én. Rögtön kérdezett is pár dolgot, általános dolgokat, és közben mindenkit behívatott, hogy üljenek le. Ám a beszélgetést velem, nem fejezte be, könnyed stílusban folytatta ... kb. két perc után az az egyre erősödő gyanú kezdte befészkelni magát a fejembe, hogy ez a nő nem CSAK ÚGY kérdezget engem.... ez már a vizsga!
Egek… mindenki bent maradt … és engem néznek és hallgatnak? Így volt!
De valahogy furcsa módon, különös nyugalom töltött el! A hölggyel szemben ültem, aki mindenfélét kérdezgetett… és nem csak ő, hanem a másik nő is … mindent megértettem és mindenre tudtam válaszolni … azzal a különös nyugalommal.
Láttam, az asztalon előtte hevertek a pontszámok, mellette a nevekkel… a legmagasabb pontszámot elért emberkével kezdte, (történetesen velem) majd a sorban a kevesebbet elért következett és így tovább. Míg tőlem szinte csak általános kérdéseket kérdezett, addig férjemet aki utánam következett, a diabetes betegségről, és az inzulin tárolásának szabályairól faggatta. Ő ezt, mint rutinos "öreg róka", "csípőből vágta", :)) és ügyesen válaszolgatott a kérdésekre.
Mindenki kiment hozzá, beszélt, visszatért a helyére … ki sápadtan, ki még sápadtabban …

Végül mindenki befejezte, a hölgy pedig felállt, bemutatkozott, majd bemutatta a társát is … ő ápolástant tanít a közeli egyetemen, a másik hölgy pedig nyelvészprofesszor. Kissé meginogtak a négylábú székek alattunk. ...

... és bejelentette, hogy mindenki sikeres vizsgát tett, és hogy sok sikert kíván az olaszországi munkánkhoz.

Majd bejött Rosi, és egyenesen nekem intézett egy teljesen egyszerű és világos kérdést, amit még egy csecsemő is megért, és még válaszolni is tud rá… hát én egy nyelvvizsga után… ahol sikeresen átmentem… nem értettem ezt a kérdést… a tanárok előtt a többiek előtt… mindenki előtt égtem mint a Reichstag. 
A kérdés ez volt – Hogy ment?  … hát ez van … akkor már sehol nem volt az a különös nyugalom… :))

Előző bejegyzés                                              Következő bejegyzés