Kettesben eltöltött napjaink, nem tartottak sokáig… sajnos! Beharangozták, érkezik 2 magyar, és 5 bolgár lány is erre a vizsgára, és lakni fognak… de hol? Ez a nápolyi tartózkodásunk egyik „kedves” epizódjai közé tartozik, amikor először mondtunk nemet, érdekeink védelmében!
Az első emeleti lakásról kell most itt neked egy percben leírást adnom. Röviden. Két szoba, az egyikben egy francia ágy a másikban két egyszemélyes ágy. Egy picinyke „nappaliszerűség”, együtt a konyhával, s ott egy kanapé. Fürdőszoba, folyosó, semmi extra! Az ötödik emeleti lakás más elrendezéssel, nagyobb alapterülettel és nagyobb szobákkal rendelkezett, mint a lenti, valamint volt ott még 1 hordozható ágy, plusz még azok a dolgok, amelyek emitt nem, és már írtam róluk.
Tehát vártuk izgalommal a magyarokat… a bolgárok pedig nem nagyon érdekeltek minket… amíg meg nem érkeztek! Mind az öten!
Azon a napon, a délelőtti, az irodában töltött „semmittevésünkből” izgatottan érkeztünk haza, mert az ügynökségen közölték, hogy a magyarok már megérkeztek, és a házmester beengedte őket a lakásba. Mindkettőt!
Hazaértünk tehát, délután hat óra körül, ám megdöbbenve tapasztaltuk, nem hogy nem ketten vannak, de még nem is magyarok! Valahogy úgy történhetett, ahogyan Piroska találta a farkast a nagymama ágyában … nos mi, az öt bolgár lányt találtuk a lakásban, előző ideges barátnőnk üresen hagyott szobájába zsúfolódva! A miénk ugyanis zárva volt!
Öten a két szobás lakásban plusz mi ketten, az hét – mint a törpék... Először csak néztünk megdöbbenve, mint görög harcos a Minotaurus labirintusában, amikor az rájött, hogy valamelyik fordulónál elvesztette Ariadne fonalát, és derekán is csak kardjának hűlt helyét találja…!
Hol vannak tehát a magyarok? Hogyan fogunk itt lakni? Heten, négy ágyon! … Gondoltuk talán csoda történik… mint a kenyérrel, meg a hallal… Áh. És azután ha hiszed, ha nem, csoda történt!
A nevéhez méltatlan házmester és egy zöld sapkás törpének ugyan nem „annyira” törpe … de „útközben” megállhatott a növésben, valahol úgy 1965 táján … nos hozott még 4 összecsukható ágyat, takarókat, párnákat, 2 hősugárzót … és már megint csak láss csodát, egy új hűtőgépet, és na még mit? Igen, egy frissen vásárolt mosógépet is. :) … No ennek nagyon megörültünk… volna, ha nem szólt volna az a bizonyos csengő már folyamatosan, és szüntelenül, villogó piros neonlámpával figyelmeztetve „a valami nem stimmel” kezdetű mondat hirtelen szárba szökkenésére….
Miért kell nekünk itt még 4 ágy?! Nem kellett sokáig várnunk a válaszra, mert egyúttal az is elmondták, hogy Rosi úgy „rendelkezett”, a bolgárok maradnak, mi megyünk az 5. emeleti lakásba … és már ott várnak minket „szegény magyar kollégáink”! Na itt maradt csak egyetlen idegszálam, miután mindegyik szakadását külön – külön hallottam. … Azt már nem! Vitáztunk „egy kicsit”, majd a „zöld manó” közölte, hogy ő nem tehet semmit, menjünk, vagy beszéljünk a Rosival … majd elmentek, és otthagytak minket ezzel az eszeveszett elképzeléssel … meg az öt bolgárral.
Ők, szerencsétlenek, nem tehettek semmiről... akkor már 18 órája úton voltak, Bulgáriából, legutóbbi útjuk Rómából Nápolyba – autóval (kegyetlen) – így semmi mást nem akartak, csak aludni. De hol? Ha mind az összes ágyat kinyitjuk, nem is fér el abban a kis lakásban…
De nekem eszem ágában sem volt, akár egyet is kinyitni!!
Felviharzottam az ötödik emeletre, önfeláldozó férjemet otthagyva az öt bolgár karmai között, aki eközben kiderítette a lényeget … ki mit akar... és elmagyarázta a helyzetet, mert az öt lánynak csak halvány lila gőze volt mi is történik … de azt már nem tudták, miért.
Az ötödik emeleten, két fáradt, kétségbeesett, ideges, éhes magyar kollégát találtam, akik REGGEL óta abban a lakásban voltak, várva, hogy mi is történik velük, és hogy jöjjön már végre valaki. Elmenni enni, vagy egyáltalán kimenni az utcára nem mertek és nem is tudtak, mert nem voltak kulcsaik!!! Beengedték ugyan őket, de kulcsokat nem adtak nekik!! (A lépcsőházba bemenni az utcáról nyíló kapun keresztül lehet, ami kulccsal működik, ha nincs kulcsod, se ki, se be!!) Nem számított az, hogy emberek vagyunk és szükségleteink vannak, már csak mit ne mondjak, olyan elképesztően egyszerű dolgot, mint az evés…!
Elmeséltem nekik, hogy ahol most vannak, ez az ötödik emeleti lakás, Nápoly, de talán egész Olaszország leghidegebb része, és mi semmi, de semmi esetre sem vagyunk hajlandóak odaköltözni! Nos erre nagyot néztek, mert nekik meg azt mondták, hogy mi ott lakunk az ötödiken! Amikor megérkeztek, csak az volt nekik gyanús, hogy sehol nem látnak egyetlen ruhadarabot, cipőt vagy had’ ne mondjam, bőröndöket sem.
A magyar kollégák közül az egyik nő, a másik férfi volt. Zoli nagyon jól beszélt olaszul, és nagyon sok mindent sokkal jobban megértett mint mi. Biztattuk Andival, hogy OKÉ, ők sem maradnak, és ez az egész egy félreértés, ők jönnek az elsőre a bolgárok az 5.-re, és Zoli beszéljen a Rosival, mert ő tud a legjobban dumálni olaszul, és egyébként is mi nem az ötödiken lakunk, magyarázza el a helyzetet, hiszen ők érkeztek most, és tévedett Rosi a lakásokkal kapcsolatban. Bla bla bla...
Nos, embertársunk kissé gyávának bizonyult. Mit fog szólni Rosi, mikor ők csak most érkeztek, és máris reklamálnak...! .... ő inkább ott marad abban a lakásban, de nem akar összetűzésbe keveredni senkivel. Így hát kiderült, hogy rá, mint a hős és bátor oroszlánra nem számíthatunk, mármint a döntéseinek megfontoltságát és határozottságát illetően … mivel leginkább félelmei irányítják... így eme határozottságával és tudásának, felelősséggének teljes birtokában sem tud dönteni, habár már (régen) elmúlt 18 éves. (bocs - de ezt tudom, hogy tudod - a szerző az érintettnek :)))
Kérdeztem Andit ő mit akar, mert nekem innentől kezdve teljesen mindegy mit csinálnak, de mi NEM jövünk az ötödik emeletre, mert ki tudja meddig kell még itt maradnunk Nápolyban, és egyáltalán nem számít, hogy a Rosi mit akar! Mi nem megyünk és kész...! ... és ők azt tesznek amit akarnak!!! Andi kissé megijedt, majd Zoli is, és végül Andi unszolására Zoli is belement, hogy beszéljünk a bolgárokkal, mert Rosit még mindig nem volt hajlandó felhívni. Közben megérkezett az 5. emeltre a házmester és a zöld törpe, akik ismételten kérték, hogy költözzünk már…
Mint már említettem, egyetlen idegszálam maradt és ez a kis pasas azon táncolt… így az is elszakadt. Megmondtam neki, hogy nem vagyunk hajlandóak ide jönni, mert itt hideg van, nincs fűtés, és nem akarunk költözködni, mert még meleg víz sincs (ja, ezt el is felejtettem) … Mondta, hogy majd megjavíttat mindent, mondtam neki, hogy biztosan úgy mint az áramot is…! … és nem érdekel, hogy mit akar a Rosi, mi lakunk itt, nem ő… és ha annyira a Rosit akarja, beszéljen vele ő! … óóó hát én csak mondtam a magamét ami eszembe jutott – ő pedig, akárcsak egy papagáj - beszéljünk a Rosival mert neki ezt mondta, és nem tehet mást, mert az első emeleti lakásba vett dolgok a bolgároknak szánt berendezések, és nekünk költöznünk kell!! …Na, itt próbáltuk meg először felhívni a „nagyságos asszonyt”… majd másodszor is … meg harmadszor is … nem vette fel … !
Leviharzottam az első emeletre! Beszéltem a bolgárokkal… nem költözünk! Nem akarunk! Van egy lakás az ötödiken, nagyobb, jobban elférnek az ágyak! De ha nekik ez nem jó, és ragaszkodnak ehhez a lakáshoz, ám legyen, de én egy lépést sem teszünk az ötödik emelet felé! Megegyeztünk! Magyarok le az ötödikről, mi maradunk, ők mennek! Még költözködni is segítettünk nekik… igaz, az egyik hősugárzót, egy ágyat, két takarót és két párnát az én leleményes férjem költöztetés közben szépen, lazán, bezárt a szobánkba. :))
Így lett takarónk, párnánk, új hősugárzónk és hűtőszekrényünk, valamint egy mosógépünk is. :)) Vagyis egy újabb csoda történt.
Biztosan emlékszel te is olyan nehéz helyzetekre, amiről tudtad, hogy megoldódik, de azt nem tudtad, hogyan, miért pont úgy, és egyáltalán miért is kellenek a „nehéz helyzetek”. Azután biztosan rájöttél miért. Többek között, mert tapasztalatot adnak! Ahhoz, hogy a megfelelő helyzetben a számodra legelőnyösebb döntést tudd hozni… :)) vagy egyszerűen „csak” okulásként… De tudod, erről könyvet tudnék írni… a tapasztalatokról, a döntésekről, az utakról… és a hittel megtett lépeseinkről, amelyekről nem tudjuk, hogy hová vezetnek!
Mert nem csak az előre kijelölt utak a fontosak, hanem azok is, amelyek közben jönnek...
De tudod, ne rémítsen a szakadék álmaid és valóság közt. Ha a képzelet szárnyára vesz, meglesz a híd is hamar. 
Leviharzottam az első emeletre! Beszéltem a bolgárokkal… nem költözünk! Nem akarunk! Van egy lakás az ötödiken, nagyobb, jobban elférnek az ágyak! De ha nekik ez nem jó, és ragaszkodnak ehhez a lakáshoz, ám legyen, de én egy lépést sem teszünk az ötödik emelet felé! Megegyeztünk! Magyarok le az ötödikről, mi maradunk, ők mennek! Még költözködni is segítettünk nekik… igaz, az egyik hősugárzót, egy ágyat, két takarót és két párnát az én leleményes férjem költöztetés közben szépen, lazán, bezárt a szobánkba. :))
:)) … bár néha lettem volna átmenetileg én is hallássérült… a sors fintora, hogy ő audiológián dolgozott :)! Egyébiránt, nagyszerű nyelvérzékkel rendelkezett, nagyon gyorsan tanult, és szerette a nyelvtant, mint én :)). Alapvetően okos volt, lehetett vele megbeszélni a nyelvi kérdéseket … és volt humora is! De tudod, mit? Egy ember akinek stílusa is van! :)) … és szerencsére vannak még páran… itt van pl. Andi.
Két "felügyelő" körözött a teremben folyamatosan a 60 perc alatt, mint áldozataikat váró keselyűk… és a hasonlóság is kísérteties volt ... ám előtte közölték: Egyetlen kérdés van csupán… és ne próbáljunk meg a codex-ből írni! Saját szavaink, és véleményeink kellenek! Mindenki elsápadt! Az első rémület után, vakarni kezdték a papírt …. de én még percekig az egyetlen kérdést tartalmazó, de amúgy teljesen üres papírt néztem. … és mivel más nem nagyon jutott eszembe, természetesen a codex-ből kezdtem el írni, amit megtanultam a témával kapcsolatban. 
A szilvesztert, halljatok csudát, az 5. emeleten töltöttük, a bolgár kolléganők társaságában, akik meghívtak minket, és Andit, hogy szilveszteri vacsorával és természetesen a szenzációs játékkal – amivel megismertettük őket - ünnepeljük meg az új évet. Fantasztikus élmény volt az a tűzijáték, amit akkor, ott, azon az estén láttunk. Négy órán át, szakadatlanul tartott a folyamatos ropogás, a fények villódzása, és a füst gomolygása …. Az addig autókkal zsúfolt Nápoly olyan kihalt volt, mint macskavadászat után a gazdátlanul hagyott egérlyuk… 
