A dolgok nem történnek véletenül! Ezt már oly sokszor elmondtam... mint ahogyan az utakat sem érti az ember... csak közvetlenül a cél előtt. Ez utóbbi egy zsákutca volt, melyből vissza kellett fordulni, és az út sem volt könnyű, majd történt valami ... mert mindig történik valami! ... és nem véletlenül!
Az idő az oka! Simone telefonált, hogyan állnak a dolgok. Nem sürgetett. Tényleg nem. Csak informálódni akart... két naponta. Kétségbeesve böngésztem a privát hirdetéseket, nem sok sikerrel. - Már nem kiadó, nincs berendezés, már tárgytalan stb... míg végre egy reszelős hangú idős hölgy készségesen megadta a címet, melyen hirdetett.
Majdnem belváros. Az utca végén egy szupermarket, posta, buszmegálló, hivatal, bank, benzinkút, kávézó, gyógyszertár, gyalog a belváros 20 perc. Park, hatalmas fák, kertek. A környék első látásra nagyon megtetszett. A lakás az utca másik végén lévő öt emeletes épület fél emeletén helyezkedett el.
A lakásba belépve cigarettafüsttel keverdett áporodott szag fogadott minket, ahol vágható volt a lakás sötét hangulata. Mit mondjak, a sötétebbnél is sötétebb. Két szoba régi festéssel, ócska bútorokkal, ablakon rácsokkal. A konyha egy zsebkendőnyi területet foglalt el, melyben a konyhaszekrény, ha annak lehet nevezni, összeért a sarokban elterülő szakadt kanapéval. A kövezet kopott és piszkos. A fürdőszobában a falből meredző csövek vakolattól piszkosan hunyorogtak ránk. Talán 40 éve készült, és azóta úgymaradt. Beleborzongtunk.
Szinte menekülőre fogtuk a dolgot. Mikor arról volt szó, megfelelő e a lakás, minden mindegy alapon a legvadabb fizetési feltételeket vázoltam a tulajdonos felé. Elfogadta! Egek! Miii??? Akkor most mi is a helyzet? Adva van egy lakás ami romokban ... de kiváló fizetési feltételekkel számunkra. Mit tehettünk, gondolkodási időt kértünk, mondván megnézünk még pár lakást mielőtt döntenénk. Persze semmilyen lakás nem volt, még egy egérlyuk sem.
Közben megbeszéltük ezt a rácsos ablakú, hangulatromboló "remekművet". A nagy családi kupaktanács döntött: Semmi esetre sem!
De teltek a napok, lázasan bújva az újabb és újabb hirdetéseket, melyek nem voltak túl kecsegtetők, és volt, ki fel sem vette a telefont. Még annak a lakásnak a tulajdonosával is beszéltünk, ahol laktunk. Maraduk, és fizetjük tovább a bérleti díjat. De persze ő bolond lett volna beleegyezni! Az ügynökséggel kötött szerződést, gondolom jó pénzért, és akik valószínűleg tájékoztatták, hogy már nem dolgozunk együtt, és talán nincs is munkánk. Akkor pedig hogy maradhatnánk?! ... és ezek után mi bármit állíthattunk, és bármit is akartunk, csak szegény szerencsétlen külföldiek voltunk a szemében, kiknek sem munkájuk, sem otthonuk ... és Simone újra telefonált. A hideg futkározott a hátamon mikor megláttam a nevét az újra és újra a csörgő telefonomon.
Egyik nap már - mondom az idő, az a hibás - mikor teljesen kétségbe estünk döntöttünk. Jó, akkor legyenek a rácsos ablakok! Nincs más választásunk. Majd kibírjuk valahogy, mert annyi mindent kibírtunk már, eggyel több vagy kevesebb mit számít már (kit akarok átverni?), és közben még kereshetünk egy normális lakást. Január elejét írunk és onnan már mennünk kell, az már biztos! Már a tulajdonos is sürget és nem maradhatunk!
Megbeszéltük, felhívom az idős hölgyet egy találkozóra és megbeszéljük a részleteket. Nagy sóhajjal nyúltam a telefonért, amibe még a falak is beleremegtek, a kezem nem akart engedelmeskedni, de az eszem, és a szívem sem. Fájt ez a döntés! Abban a pillanatban, hogy kezembe vettem a telefont megcsörrent a kezemben. Simone. Gondoltam. Újabb sóhajjal nyitottal fel a fedelét, felkészülve az újabb magyarázkodásra, de nem ő volt.
Egy férfi hívott vissza, mert látta, erről a számról kerestem. Mondtam miért, kiadó lakáshirdetését olvastam a neten, és nekünk extra sürgős lenne. Ó persze - válaszolta - meg van még az a lakás, találkozzunk itt és itt. Megbeszéltük. Széles mosoly terpeszkedett el az arcomon, majd pontosan 30 másodperc múlva el is tűnt róla. Mondom férjemnek a címet, s ő mosolyogva bólint - mint az utcák nagy tudora - ez ugyanaz az utca ahol a rácsos ablakok vannak. Puff neki!
A hirdetővel azonban a szupermarket előtti parkolóban kellett találkozunk, így nem derült ki, csak az utca egyanaz e vagy netán a lakás is. Ekkora pechünk nem lehet! Lakás helyett pechünk van! ... szóval kalandra fel, lássuk az eseményeket.
Fickó a parkolóban szímpatikus. Kézfogás, bemutatkozás, általános kérdések. És kövessük. Vészesen, egyre gyorsabban és visszafordíthattatlanul közeledtünk az utca vége felé, ahol a fent említett rácsos ablakú lakás állt sötét magányában. Mi pedig közeledtünk. Majd az utolsó ház előtti parkolónál mégis megálltunk, majd vezetőnk kezet nyújtott és bemutatott minket a kiadó lakás tulajdonosainak, egy középkorú házaspárnak, akik a háztömb előtt várakoztak.
De várjunk csak! Ki volt a hirdető, ha a tulajdonosokkal csak akkor találkoztunk?! Csak nem megint a lúzer tábla villog a szemem előtt azzal az irritáló vörös fénnyel??!!
